Bár az időjárás éppen mást mutat, mindjárt itt tavasz. Kis ráhangolódásként íme egy újabb olvasnivaló az örök tavaszról.
Rucola
Apám nem evett salátát. Nyúltáp mondogatta a később más férfiaktól is sokszor hallott mondatot. Amikor megszülettem, nagyon boldog volt, ebéddel várta a kórházból hazatérő anyámat. Rakott krumplit csinált, sok tejföllel és kolbásszal.
Anyám próbálta becsempészni a salátát a család étrendjébe, de leszámítva a tojásos nokedli mellől elengedhetetlen ecetes-cukros lében ázó fejes salátát, nem járt sok sikerrel. Ezen nem változtatott apám öregedése sem. Bár a körzeti orvos minden alkalommal elmondta, hogy több friss zöldséget kéne ennie ‒ különben nem csak a koleszterinszintje lesz olyan magas mint a Mont Everest, de az egyéb leletekkel igazolható értékei is hasonló magasságokba fognak emelkedni ‒ apámnak ebből csak annyi maradt meg, hogy az ő koleszterinje olyan magas mint a Mont Everest. Büszke volt rá, hogy ebben is csúcsot döntött.
Apám, ahogy mondani szokás, régi vágású férfi volt, annak összes előnyével és hátrányával. Csúcsra, élre törését ő teljes egészében pozitívan élte meg, mint férfiassága kifejeződését. A nevetségessé vagy visszataszítóvá válástól az óvta meg, hogy nem volt erőszakos, ellenben jó lélekkel és kedéllyel áldotta meg a sors, amit anyám nagyra értékelt, ahogy apám nagy természetét is. Erről a nagy természetről én gyerekként keveset tudtam. Emlékeimben megmaradtak veszekedések, különböző barátnők, szomszédasszonyok örökös kitiltása a lakásunkból, de ezek az emlékek csak évtizedekkel később nyertek értelmet számomra, amikor már azt gondoltam, nincs jelentőségük. Apám és anyám együtt élt, és leszámítva a hosszú házasságokat kísérő kötelező zsémbességet, szemmel láthatóan boldogok voltak.
Ezen az idilli képen az első repedések egy vasárnapi ebédet követően jelentek meg. Apám bevonult emészteni a nappaliba, én anyámmal maradtam a konyhában beszélgetni. Segítségről szó sem lehetett. Anyám mindig azt mondta, hogy csak láb alatt lennék, de azt hiszem, neki a háztartás volt a meditáció. Miközben rendet rakott a lábosok között, elmosogatta az edényeket, a fejében is a helyére kerültek a dolgok. A beszélgetéseinket is mindig serény pakolászása kísérte.
- Apád és köztem nincs szex.
Köpni-nyelni nem tudtam, ráadásul attól is zavarba jöttem, hogy pont ez a kifejezés jutott az eszembe. Ha valamire sose vágytam, az a szüleim nemi életének ismerete. Maga az a tény, hogy az apám és az anyám szexel, nem háborított fel (ennyire azért nem voltam prűd), de sosem éreztem vágyat ennek a ténynek a továbbgondolására, ahogy a részletek megismerésére sem. Apám ugyan egy-egy pálinkával jobban meglocsolt családi vacsora után tett célzásokat anyám különlegesen illatozó szőrös hónaljára és valami vállalati bulira, ahol anyám úgy ropta a Katona Klári Vigyél el-jére, hogy még a párttitkár kezéből is kiesett a muskotályos pohár, de ezeket a veszélyesen sokatmondó történeteket sikerült minden alkalommal a hallgatás mocsarába fullasztani.
Erre anyám közli, hogy nem fekszik le vele az apám. És nekem erre valamit mondanom kell. Egy okos ember egyszer azt mondta, hogy ha valamire nem akarsz válaszolni, kérdezz vissza.
- Valóban?
- Igen. Tudod, apáddal sosem volt egyszerű, de én mindig szerettem, amiben nagy szerepe volt, hogy nagyon boldoggá tett az ágyban. De most már hónapok óta semmi. Tudom, hogy az a baj, hogy nem bírja. Fogynia kéne, meg jobban odafigyelni magára. Nem gondolom, hogy súlyokat kéne emelgetnie vagy azt az idétlen botos gyaloglást csinálnia, de ehetne több zöldet. De hát tudod…
- Tudom, az nyúltáp.
- Hát igen. Nagyon nehéz így.
Anyám többet nem mondott. Kiadta, ami a szívét nyomta és mosogatott tovább. A zavaromat felváltotta a szomorúság. Néztem anyám főzésben megvastagodott, kifehéredett karját, ahogy sikálja a tepsit. És ez a dolgos, sosem nagyravágyó asszony, most szomorú. Mert vágya lett, amit nem érhet el. Az apám.
Sosem avatkoztam bele anyámék házasságába, azt gondoltam nincs jogom rá. Két hét múlva mégis megtettem. A vasárnapi ebéd után nem a konyhában ültem le ejtőzni, hanem bementem apám után a nappaliba. Elővettem a papírjaimat, olvasgattam, jegyzeteltem. Apám a bio mániám miatt csak azért nem tartott gyakorló elmebetegnek, mert a lánya voltam. Meg mert legyezgette a hiúságát, hogy milyen sokra vittem ezzel a bio izével. Emlékeznek, Mont Everest. Én meg mégis csak az ő ágyékának lennék a gyümölcse, még ha szíve szerint ágyéka dagadójaként vagy lapockájaként is emlegetne, ha ezt a magyar nyelv lehetővé tenné. Nem is kellett sokáig várnom, megkérdezte, hogy éppen mivel foglalkozom?
- Óh, ne haragudj, hogy még most is dolgozom, de ez egy nagyon sürgős cikk. Gondoltam, olvasok nálatok is egy kicsit, hogy beljebb legyek a munkával, mire hazaérek.
- Megint ez a bio izé?
- Igen. A salátákról kell írnom és találtam pár nagyon izgalmas dolgot. Tudtad, hogy már az ókorban is ettek salátát?
- Hm.
- Igen, ráadásul több salátának is vágyfokozó hatást tulajdonítottak. Képzeld, az egyiptomiak minden leveles salátát ajzószernek tartottak, az ókori görögök és rómaiak pedig olyan komoly vágykeltő hatást tulajdonítottak a rucolának, hogy Priaposz, a férfi nemzőerő istenének, szobra köré vetették.
- Tényleg?
- Aha. Bár nyilván arról van szó, hogy a zöldségek, így a saláták egészségesek, azt ennyi. Mindenesetre nagyon érdekes.
- Ez tényleg nagyon érdekes.
Két hét múlva erősen meglepődtem a vasárnapi menü láttán. Anyámék ebédjei előtt legalább két nappal korábban nem ettem húst, mert tudtam, hogy amit ott meg kell ennem, az egy fél farkas hordának elég lenne. Ez alkalommal azonban nem sok húst találtam az asztalon, viszont volt háromféle saláta. Az ebédet követően pedig nem beszélt velem anyám, csak mosolyogva öblögette a salátás tálakat.
