Nonstop premier

Mivel ez életem első kertje, folyamatosan megadatik az elsőség izgalma. Az adrenalin szintem állandóan az egekben, hol mert aggódom valamiért, hol meg azért mert sikerül valami. Lehet, hogy infarktust kapok, de hogy nem az unalomba fogok belehalni, az biztos.
A soron következő nagy feladat az ágyások kialakítása volt, ami nem tűnt nehéznek, de végül az „ember tervez Isten végez” bölcs mondás tempóját követte. Így képzeltem én: kimérem az ágyásokat, mellette kitaposok egy kb. három lábfejnyi közlekedőt (nem akartam túl sokat elvenni a termelhető földből), onnét ellapátolom a földet, mérem a következő ágyást, taposok, és ilyen szépen, flottul haladok a cél felé.
A végeredményt tekintve valóban ez történt, de sajnos kevésbé flottul. Még a múltkori igen alapos ásás után is találtam egy csomó tarackot, és nem kevés pajort. Úgy hogy folyamatosan kapáltam, húzkodtam a gyökereket, közben gyilkoltam a lárvákat és felfedeztem két másik állatot is. Még nem tudom, hogy micsodák, de jó gyarmatosítóhoz méltón lelkiismeret-furdalás nélkül kinyiffantottam őket.

Az ágyások

Végül kész lettek az ágyások, négy 1,5×2 méteres, meg egy kis sáv, a fehér madzag mögött. Ez az állandó növények helye. Nem túl nagy, mindössze egy félméteres sáv, de valahogy összhangba kellett hoznom az eredeti tervem és a valós kertméret közötti különbséget, amire az állandó növény rész drasztikus csökkentése tűnt a legjobb megoldásnak. Itt amúgy is csak három dolog lesz: rebarbara, articsóka és napraforgó. Ha tudok szerezni tormát, akkor négy.

Az ásás fizikailag megterhelőbb mint az ültetés, ez utóbbin mégis többet izzadtam, mert még sosem ültettem semmit. Már a palántázásnál elfogott a rettegés, hogy ha valamit nem jól csinálok, akkor miattam nem lesznek a magokból növények. Földbe ültetni még nagyobb feladatnak tűnt, különös tekintettel arra, hogy az ültetés végleges, nem lehet odébb pakolni három sor sárgarépát mert elnéztem a tervet.

Az egyik új szörny

Csökkentendő a stresszt úgy döntöttem, hogy első alkalommal csak a hagymákat ültetem el. Ez jelen esetben vöröshagyma, lilahagyma, fokhagyma és mogyoróhagyma. A szakirodalom szerencsére pontosan megmondja, melyiket hogyan ültessük.

Vöröshagyma
Ültetési távolság: 10 cm
Sorköz: 25 cm
Ültetési mélység: épp csak kilátszon

Mogyoróhagyma
Ültetési távolság: 15 cm
Sorköz: 25 cm
Ültetési mélység: épp csak kilátszon

Fokhagyma
Ültetési távolság: 7,5–10 cm
Sorköz: 30 cm
Ültetési mélység: 5 cm mélyen

Célszerszámok

Én a lilahagymát, mérete és típusa okán, a vöröshagymához soroltam. Az elmélet meg volt, a gyakorlattól viszont tartottam, egészen addig, amíg el nem kezdtem csinálni. Egy hagymát ledugni a földbe nem kíván különösebb ügyességet, így két perc alatt megszerezhetjük azt a magabiztosságot, amire fejben egy hét is kevés lenne. Fokhagymával kezdtem, amihez ki kellett mérni vízszintesen 7,5 centimétert, függőlegesen pedig 5 centimétert. Ezt tökéletesen kivitelezhető volt két fadarab segítségével. Bár ott oda voltam a találékonyságomtól, úgy rémlik, hogy már az ősember is használt ásóbotot, így nyilván ültető botot is. A kisebb fadarab pedig tökéletes volt a két hagyma közötti távolság megtartására. A mogyoróhagymánál is (a következő sor az volt), ott egyszerűen kétszer vettem.

Ültetés után

Az elcsúszott ásás miatt végül csak a fokhagyma és a mogyoróhagyma került a földbe, de el nem tudom mondani mekkora elégedettség töltöttek el a kész sorok. Mint látható, húztam ki madzagot is, aminek ha nem is tökéletesen egyenes, de sor lett az eredménye és legalább tudom, hogy mi hol van,  de ezzel együtt erre ki kell még találnom valamit, mert egy idő után fogalmam sem lesz, hogy hol mi van.

A héten még el kell ültetnem a répát, a maradék hagymákat és a borsót. Ez utóbbihoz vettem védőhálót is a madarak miatt. A háló olcsó, praktikus, és még fogalmam sincs, hogyan kell felszerelni.